Nehéz kérdésekre keresi a választ nemrég indított, globális kutatásában Szászi Barnabás. Milyen gyakorlatok, elfoglaltságok tesznek minket, embereket boldoggá, és vajon ezek a stratégiák a világ minden sarkában érvényesek-e? Hol melyik módszer válik be inkább, és miért? Milyen módszertani újítások kellenek ahhoz, hogy ezt a lehető legegzaktabban vizsgáljuk? És hogyan lehet egy ilyen nagyszabású kutatást Magyarországról levezényelni?
Szászi Barnabás. Forrás: ELTE
Interjú az ELTE PPK viselkedéskutatójával.
Akár döntéskutatással, akár viselkedésváltoztatással, akár a szegénység érzelmi hatásaival foglalkozol, mintha mindig arra lennél kíváncsi, hogyan érezhetjük magunkat jobban a bőrünkben. Mi az, ami most a boldogság elérésének átfogó, univerzális vizsgálatához vezetett?
Igen, mindegyik munkámnak van köze a mostani boldogságkutatáshoz, engem ez a kérdés mindig is foglalkoztatott, csak eddig nem ez volt a fő út. Az egyik BA-s szakdolgozatomat is abból írtam, mennyiben határozza meg egy videó felépítése, dinamikája azt, hogy milyen pozitív emóciókat vált ki az emberekből.
És mit csinál az egyszeri kutató, ha el akar merülni egy témában? Ugye már nincs időm csak úgy a kedvemre olvasni, mert tanítani kell, meg kutatni, meg kisgyerekeim vannak, hát kitaláltam, hogy tartok a boldogságstratégiákból egy órát, mert akkor kénytelen leszek felkészülni és beleolvasni magam a szakirodalomba. Rengeteg anyagot elolvastam arról, melyik boldogságstratégia mennyire hatékony. És egyre kevésbé hittem el, amit olvastam. Innen indult igazából ez a projekt.
Százszámra jönnek a boldogságguruk, mindenki szórja elénk, amit éppen szór,
de egyáltalán nem tudni, hogy a tudomány mai állása szerint ebből mi is az, ami valóban működik.
Ebben a kutatásban empirikus alapon azt próbáljuk megválaszolni, mik azok a viselkedésformák, amiket, ha beépítünk az életünkbe, több pozitív érzelmet fogunk átélni. Rövidtávú pozitív érzelmek növekedését vizsgáljuk, ami azért nem egyenlő a boldogsággal, mert az egy hosszabb távú, sokdimenziós, dinamikusan változó valami, és van egy csomó más része azon túl, hogy mit érzek éppen.
Hogyan, milyen személyes elvárásokkal indul egy ilyen nagyszabású kutatás?
Nagy elvárásokkal. Eleve a kérdés óriási: mit kell tennünk ahhoz, hogy boldogok legyünk? Amikor belevágtam a feltárásába, elhatároztam, hogy megpróbálok egy olyan kutatást összerakni, amire igazán büszke tudok lenni, a lehető legkevesebb kompromisszummal. A társadalomtudományokban az ötleteket túlértékelik, holott sokkal többet számít, hogyan is próbáljuk megválaszolni a kérdést. Ennek szerintem ez a projekt is jó példája. Nem mi vagyunk az elsők, akik feltettük a kérdést, hogy mi tesz boldoggá, de
mi vagyunk az elsők, akik ezt ilyen léptékben, ilyen módszertani rigorozitással vizsgáljuk.
Amikor beszélgettem a világ minden tájáról boldogságkutatókkal, a legtöbben azt mondták, hogy igen, én is gondoltam valami ilyesmire, de aztán túl nagy falatnak találtam. Az igazán nagy kérdés az, miként tudunk megvalósítani egy ilyen léptékű projektet, milyen módszertani innovációkat kell létrehozni ahhoz, hogy ne akadjunk el egyből az elején, és hogy ne a végén derüljön ki, hogy lehetett volna ezt sokkal jobban is csinálni.
Sok mindent máshogy csináltok, mint ahogy az eddig szokás volt.
A boldogság területén végzett tipikus empirikus kutatásban a kutatónak van egy elképzelése arról, mi tesz jót az embereknek, erre kitalál egy kísérletet, ahol van egy kísérletes csoport és egy kontrollcsoport. A kísérletes csoport tagjai végzik azt a gyakorlatot, ami a kutató szerint javítja a jóllétüket, a másik csoport nem csinál semmit. Így a kutató a kettőt összehasonlítva le tudja mérni, hogy amit kitalált, az tényleg hatásos-e. Az így végzett kutatásoknak azonban számos gyengesége van, az egyik, hogy kicsi és torz mintán mérnek: attól, hogy valami igaz például 20 princetonos diákra 1980-ban, nem feltétlenül igaz a szeged-gyálaréti nyugdíjasokra 2025-ben. Vagy legalábbis nem tudjuk, hogy mennyire igaz. Hogy erős állitásokat tudjunk tenni, sokkal nagyobb mintákra van szükség – mi ezt céloztuk meg.
Újdonságot jelent az is, hogy az egyes stratégiákat eddig különböző kutatásokban vizsgálták, az egyikben például az edzések hatását, a másikban pedig a hálaadás megélésének a hatását. Mivel másik mintán, másik országban, másik időpillanatban történtek ezek a vizsgálatok, az egyes stratégiák összehasonlíthatóságáról nem szóltak. Mi most hét különböző fő stratégiát nézünk egyszerre.
Végül fontos különbség az elmúlt évek gyakorlatához képest az, hogy minden stratégiának nem csupán egy változatát nézzük meg, hanem legalább három különféle megvalósítását, így biztosak lehetünk abban, nem valamilyen arbitrális tervezési döntés okozta a pozitív hatást, és általánosabb kijelentéseket tehetünk a boldogságról.
Milyen stratégiákat vizsgáltok?
A stratégiák kiválasztása nagy kihívás volt. Arról hamar megbizonyosodtam, hogy a szakirodalom alapján nem fogom tudni eldönteni, melyek a potenciálisan leghatékonyabb stratégiák. Pedig eredetileg ezt reméltem. De, mert nagyon sok sebből vérzik a publikált szakirodalom az elmúlt 30 évből,ez így nem ment. Végül a médiában leggyakrabban ajánlott boldogságstratégiákból indultunk ki, a keep smiling-tól kezdve addig, hogy mozogj eleget. Ezeket szűkítettük le egy kezdeti 25-ös listára. Közben
összehívtunk egy szakértői csapatot a világ legnagyobb boldogságszakértőiből,
és már velük közösen kiválasztottuk azt a hét stratégiát ebből a 25-ből, ami jó eséllyel hatásos lehet. Meg persze ami megvalósítható abban a keretben, amit mi elképzeltünk. Bár egyszerűnek látszik, hosszú, rengeteg meetingből álló folyamat volt, amíg konszenzusra jutottunk.
Melyik ez a hét boldogságstratégia?
A hála kifejezése, a kognitív átkeretezés, a meditáció/mindfulness, a kedvesség, az emberi kapcsolatok, a sport, a természetben való tartózkodás.
Volt olyan fő stratégia is, amit végül eldobtatok.
Igen, az acting happy, vagyis a boldogság imitálása. Erre sokan esküsznek, de mi nem láttunk sehol olyan működő programokat, amik meggyőztek volna. A helyébe felvettünk egy mesterséges intelligencia alapú programcsoportot, ami azt jelenti, hogy a másik hétben található intervenciók egyes verzióit nem standard módon végeztetjük majd el, hanem chatbottal beszélgetve folynak. Például az egyik stratégiánk a pozitív átkeretezés. Erre megvannak a pszichológusok standard kérdései, de most a pszichológus helyett a chatbot segít feldolgozni a problémát.
Mi történt ezután? Hol tartotok most a folyamatban?
A következő lépés az volt, hogy
kinyitottuk a kutatást, meghirdettük a lehetőséget a kutatóközösség számára,
ami azt jelenti, hogy a világon bárki, aki publikált már ehhez köthető témában, javasolhatott a kiválasztott hét kategória bármelyikében működő intervenciót. A cél az volt, hogy minden kategóriában 3 módszert kiválasszunk. Hogy miért volt erre szükség? Mondok egy példát. Mozogjunk sokat. Mégis milyen fajta mozgást végezzünk, milyen intenzitással, milyen gyakran, milyen hosszan? A mozgáson belül végtelen számú kombináció kiválthatja a pozitív hatást, és ennek megfelelően számtalan módszer érkezett be hozzánk. Végül a világ legkülönbözőbb helyeiről kaptunk összesen 250 intervenciót.
Ezután jött a következő nehéz feladat, hogy ebből a 250-ből kiválasszuk azt a 24-et, amit vizsgálni fogunk. Felállítottunk hét szakértői csoportot, hét nagy boldogságszakértővel, melléjük pedig olyan embereket kerestünk, akik kifejezetten ezeknek az egyes stratégiáknak a szakértői. Ezek a kisebb szakértői csapatok átnézték a benyújtott intervenciókat az adott stratégiatípuson belül, és kiválasztottak hármat-négyet. Körülbelül itt tartunk most, van tehát 7 fő stratégia, mindegyiken belül 3-4 kiválasztott intervenció, összesen 24 módszer, amit tesztelni fogunk.
A világ minden részéből rengetegen vesznek részt a kutatásban. Hogyan lehet egy ekkora nemzetközi csapatot összetartani, vezetni?
Szerencsére nem egyedül vagyok. Van egy leadership team, amelyik segíti a kutatást minden ponton. Én a kutatás vezetője vagyok, a munkámat óriási tapasztalatával segíti Elizabeth Dunn elismert boldogságszakértő a University of British Columbiáról. Velem közvetlenül dolgozik egy posztdoktor, Harry Clelland és két PhD-s diákom, Kolumbán Pál és Ledion Musaj, akik nélkül nem sokra mennék. És Liznek is van egy PhD-hallgatója. Ez a csapat magja.
Szokatlanul izgalmassá teszi a dolgot, hogy
az egyes feladatok felelősei teljesen függetlenül működnek egymástól.
És a gárda sokszínűsége miatt félreértések is vannak. Például a kutatók először csak kezdetlegesen kidolgozott intervenciókat nyújtottak be, ezért kértük tőlük, hogy a kiválasztottakat már részletezzék. Amikor ezeket a jelentéseket átnéztük, rájöttünk, hogy mindenhol másként értelmezték a kiadott szempontokat, így most új kört kell futnunk, hogy megkapjuk a szükséges válaszokat. Szóval nagyon-nagyon sok oda-vissza kommunikációnak kell megtörténnie addig, amíg – a terveim szerint áprilisban – elkezdhetjük a pilot vizsgálatokat.
Izzasztó a folyamat. Már csak azért is, mert bár nem vagyok már nagyon fiatal, azért kutatói életpályában még fiatalnak számítok. A boldogságkutatásba se olyan régen kezdtem bele. A projektbe sikerült beszervezni a világ legnagyobb boldogságkutatóit, akik évtizedek óta ezzel kelnek meg fekszenek, erős véleményük van, és őket kell vezetnem, vitatott kérdésekben dönteni.
Segített ebben, hogy sok időt töltöttél külföldön, a Harvardon, a Columbián, a világ legjobb egyetemein?
Közvetetten biztosan. Legutóbb a Harvardon voltam, ahonnan egyértelműen jóval magabiztosabban jöttem haza, mint ahogy kimentem. Előtte úgy éreztem, teszem a dolgom, amilyen jól csak tudom, de azért egy kelet-európai kis ország kis egyeteméről nem én fújom a passzátszelet. A Harvardon nagyon sok nagyon jó visszajelzést kaptam, és ezután úgy éreztem, hogy lehet, hogy én
Magyarországról is tudok olyan jó dolgot csinálni, ami látszik is a világban.
A boldogságkutatásba még előtte, itthon kezdtem, a Harvardra 2024 elején éppen azért mentem, hogy megtanuljam, hogyan lehet egy kutatást a legjobban vezetni, kialakítani a módszertanát, felépíteni a csapatot.
Sokan felteszik ma a kérdés, hogyan, mennyire lehetnek egzaktak a pszichológiai kutatások.
Ezt a kérdést én is mindennap felteszem, számos ok lehet, ami miatt rossz lesz egy kutatás, folyamatosan dolgozni kell olyan módszerek kifejlesztésén, amelyek hatására egzaktabb válaszokat adhatunk. Ebben a kutatásban is éppen ezért vizsgálunk több stratégiát több helyen egy időben, lehetőleg reprezentatív módon, nem pedig kényelmi minták alapján.
A pszichológiai és társadalomtudományi eredmények nagy kihívása az általánosíthatóság is – ez egy másik terület, amivel sokat foglalkozom. Vajon attól, hogy egy módszer működik egy időpontban, egy adott emberen, egy adott országban, egy adott kontextusban, működik-e egy másik időpontban, egy másik emberen, egy másik országban vagy kontextusban? Megállapítunk mi tudósok valamit empirikusan és specifikusan, de honnan tudjuk, hogy az máshol is igaz?! Ahhoz, hogy erre választ tudjunk adni, meg kell értenünk, miért kapunk eltérő eredményeket egyes kutatásokban. Mivel az ember komplex rendszer és ezer dolog befolyásolja a viselkedését, végső, 100% pontosságú választ persze még nagyon sokáig nem tudunk adni, de
segíthet, ha megértjük, hogy a különbségek milyen forrásokból fakadhatnak.
Fakadhatnak egyéni különbségeinkből; te más vagy, én más vagyok. De fakadhatnak abból is, hogy a kutatás hogyan épül fel: mit mérünk, hogyan mérjük, kik vesznek részt benne stb. A különbségek harmadik potenciális forrása pedig az elemzés módja. Annak függvényében, hogy milyen elemzési stratégiával állunk hozzá egy kérdéshez, eltérő eredményre juthatunk. Ezzel mostanában sokat foglalkozunk Aczél Balázzsal. A téma fontosságának talán az egyik (de persze nem a legfontosabb!) fokmérője, hogy a Nature-ből nem dobták egyből vissza a témában írt cikkünket, épp a revízión dolgozunk.
De visszatérve a különbségek megértéséhez, ezt a boldogságkutatást úgy terveztük meg az elejétől, hogy a végén mondhassunk valamit arról, milyen forrásból származik a programok hatékonyságának különbsége. Ezt pedig fel tudom arra használni, hogy előre jelezzem, hogy egy intervenció mikor és mikor nem működik. Szóval a válaszom arra, hogy mennyire egzaktak a kutatási eredményeink, az, hogy annyira egzaktak, amennyire csak lehet a meglévő erőforrásainkkal. De a fiatalabb kutatóknak nem kell izgulni, lesz még mit csinálniuk a következő 100 évben.
Forrás: ELTE
