Pogány Ákos, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Etológia Tanszékének adjunktusa A járvány rövid és hosszú távú hatásai óvodáskorú gyerekek digitális eszközhasználatára és szociokognitív fejlődésére címmel tartott előadást. A kutató beszámolt az ELTE Etológia Tanszék Alfa Generáció Laborjában folyó kutatásról, amelynek során az óvodáskorúak digitális eszközhasználatát vizsgálják, és azt, hogyan változott a gyerekek társas készségeinek fejlődése a koronavírus-világjárvány következtében.
A COVID-19-járvány első hulláma alatt a karanténintézkedések csökkentették a vírus terjedését, mégpedig a társas kapcsolatok korlátozásával. A távmunka, a távoktatás miatt a digitális eszközhasználat minden korábbinál intenzívebb volt, a kapcsolattartás és a szabadidős tevékenységek is az online térbe helyeződtek át. Ezt legtöbbünk a saját bőrén is megtapasztalta. De mi volt a helyzet a családok legkisebb tagjaival?
Az a visszás helyzet alakult ki, hogy épp a társas és érzelmi fejlődés szempontjából legérzékenyebb fejlődési szakaszban lévő óvodáskorúakra gyakorolt hatások maradtak viszonylag rejtve. Mi a kisgyerekes szülőket próbáltuk megcélozni egy kérdőíves kutatással a második COVID-hullám idején, Demetrovics Zsolt (ELTE Pszichológia Intézet) csoportjával együttműködve. Referenciaként arra kérdeztünk rá, hogy milyen volt a gyerekek szabadidős okostelefon- és tablethasználata – videók nézése, játékok használata stb. – a veszélyhelyzet kihirdetését követően (amikor korlátozások voltak), illetve egy olyan szakaszban, amikor nem voltak szigorú korlátozások érvényben, és próbáltuk direkt módon, kérdőíven keresztül megragadni, milyen változások történtek a köznevelést is érintő karanténintézkedések miatt. Alapvetően a 2020. március 11-től június közepéig tartó időszakra, a járvány első hullámára voltunk kíváncsiak, amikor megjelent hazánkban a koronavírus-járvány, de még javában tartott az iskolai tanév. A 66 feldolgozott szülői kérdőív alapján egyértelművé vált, hogy az óvodások a korlátozások alatt többet néztek tévét, többet használtak tabletet és okostelefont: elsősorban mesefilmeket és videókat fogyasztottak.
Milyen feltételezésből indultak ki a kutatás elején?
Kezdetben úgy tekintettünk erre az egész COVID-projektre, mint egyfajta természetes kísérletre, amelyben lehet mérni, kérdezni, folyamatosan monitorozni azt, hogy mi történik a járványhullámok előtt, alatt és után. Fejlesztettünk is egy monitorozó applikációt, ami direkt módon mér. Az volt a munkahipotézisünk, hogy nemcsak a nagyobb, iskoláskorú gyerekek és a szülők, hanem velük együtt gyakorlatilag a kicsik is be lettek terelve az online térbe. Logikus feltételezés, hogy amennyiben a szerepmodellek – a szülők, a nagyobb, már iskolás testvérek – többet használják körülöttük ezeket az eszközöket, amelyekkel a tanításba, távmunkába és a családtagokkal-barátokkal való kapcsolattartás miatt is be kell jelentkezni, akkor ez a kisgyerekekre is ugyanúgy hat: behúzza őket. Egyrészt fellazulnak a szabályok, máshogy tekint a társadalom ezekre az eszközökre, ilyenkor nem a negatív, hanem elsősorban a pozitív oldalai kerülnek előtérbe. Ezzel együtt az egyébként offline térben zajló szabadidős tevékenységek hiánya és pótlása miatt valószínűleg fellazulhattak, megengedőbbé váltak a szülők által a normál, járvány nélküli helyzetben alkalmazott szabályok is.
Eredetileg arra gondoltunk, hogy ezt a hipotézist próbáljuk igazolni a járvány további hullámaival, a karanténintézkedések változásaival. Csakhogy – szerencsére – nem volt több korlátozás azután, hogy a pályázat elindult, így alternatív módszereket kellett keresni a hipotézisünket igazoló, hiányzó mérési adatok begyűjtéséhez, olyan időben kiterjedt kutatást kellett találnunk, amely a digitális eszközhasználatot és a kisgyerekek fejlődését vizsgálja.
Mi lett végül a megoldás a hiányzó adatokra?
Mivel a csoportunk épp nem végzett közvetlen méréseket a karantén előtti és közbeni időszakban (nem is végezhettünk volna), csak utána tudtunk mérni. Bejött a képbe az együttműködés egy kanadai kutatócsoporttal, amely hamarabb megkezdte a saját, részben hasonló adatfelvételét. Az ő eredményeikhez a saját eredményeinket is tudtuk viszonyítani.
Hozzá kell tenni, hogy ez nem egy tervezett kollaboráció volt, kutatásuk fő célja nem a járvány hatásának vizsgálata volt, az adatgyűjtésükbe azonban beletromfolt a járvány, így lehetett a mi kutatásunkhoz felhasználni az ő eredményeiket. 331 óvodás adatait elemezve meg is állapítottuk, hogy eszközhasználatuk jelentősen emelkedett, és azt is sikerült azonosítani, hogy a szülők munkakörülményeinek változása lehet az egyik lényeges ok. Például, ha a szülő többet dolgozott, mert megnövekedett a munkaterhelése a járvány következtében, vagy épp ellenkezőleg, elvesztette a munkáját, és munkanélkülivé vált, mind a két helyzet azt eredményezte, hogy az óvodáskorú gyereke többet kütyüzött.
Az Université de Sherbrooke kutatói segítségével sikerült feltárni a szülő digitális érzelemszabályozása és a gyerekek önszabályozási készségei közötti kapcsolatot is.
Kimutattuk, hogy az óvodások intenzívebb eszközhasználata rosszabb minőségű szülő-gyermek kapcsolattal jár együtt, és a szülő-gyermek eszközhasználat mértéke is összefügg.
Milyen kézzelfogható eredményekről lehet beszámolni az Alfa Generáció Laborban folyó kutatással kapcsolatban?
A korlátozások feloldása és későbbi elmaradása miatt mi végül nem tudtunk konkrétan mérni a járvány későbbi szakaszában érkező hullámok alatt. Ennek ellenére a pályázat keretében ki tudtunk fejleszteni digitális, távméréses, szociokognitív teszteket – a Sally és Anne és a Faux pas társas-érzelmi tesztek digitális verzióit –, amelyek megkönnyítik a gyerekek fejlődésének nyomon követését. A tesztelést korábban offline, személyesen végeztük, a digitális verzióval azonban videóhíváson keresztül tudunk mérni a szülő közreműködésével, csak egy laptop vagy tablet kell hozzá, a megosztott képernyőn fut a teszt animációja, és közben mi tudunk kérdezni. Az új módszerrel gyűjtött adatokat persze validáltuk is: 73 óvodást teszteltünk mindkét teszt offline és digitalizált változatával, és verziótól függetlenül hasonló eredményeket kaptunk, így tesztjeink validnak bizonyultak. Ugyanígy ennek az MTA-pályázatnak a keretében fejlesztettük ki, teszteltük és publikáltuk a Manó-Napló nevű, eszközhasználatot monitorozó applikációinkat is.
(…)
A kutatók egyetértenek abban, hogy a társas-érzelmi készségek fejlődése kisgyermekkorban a legintenzívebb a családtagokkal együtt töltött minőségi idő, a személyes interakciók, a szerepjáték, a közös meseolvasás által, miközben a digitális eszközök használata jellemzően magányos tevékenység. Mit érzékelnek a szakemberek, mondjuk, a telefonozás hatásaiból?
Az a legnyugtalanítóbb, hogy hihetetlen sebességgel zajlik a digitális térhódítás. Pár évvel ezelőtt még ott tartottunk, hogy mi is a társas kognitív készségeken keresztül próbáltuk megragadni, mit okoz a kütyüzés óvodáskorban. Ma viszont rendszerszeresen halljuk a logopédusoktól, hogy már bölcsődéskorban kütyüznek. A kisgyereket például eteti az anyuka/apuka, és ott van a tablet, mert de jó, addig sem köpi a borsót a falra, hanem nézi a mesét, és milyen jól meg lehet így etetni. Nem a szülőt hibáztatom, félre ne értsük! Háromgyerekes apuka vagyok, és tudom, hogy gyakorló szülőnek lenni hatalmas kihívás, és sokszor menti meg a helyzetet a kreativitás. Azonban arról van szó, hogy a szülő itt nem is tud arról, hogy ami látszólag mindkét félnek jó (a szülő meg tudta etetni a kisgyereket, a gyerek megebédelt hiszti nélkül), annak hatalmas ára lehet, ami az egész életét meghatározhatja! Az óvodai szűréseket végző logopédusok egybehangzó véleménye az, hogy
az elmúlt 2-3 évben drasztikusan elkezdett romlani a gyerekek nyelvi teljesítménye. Megyünk lefelé. Hatalmas esést látnak, a mai óvodáskorúak nem tudnak olyan nyelvi szinten teljesíteni, mint az 5 évvel ezelőtti óvodások vagy akár a 3 évvel ezelőtti óvodások. És még nem vagyunk a lejtő alján.
Az Alfa Generáció Laboron belül most alakul meg egy nyelvi csoport, hogy logopédus szakemberekkel megnézzük, mi ennek az időbeli lefutása, mivel eshet egybe, és az a gyanúnk, hogy az okoseszközök vizuális ingere áll a háttérben, hogy rengeteg kisgyerek szinte még azelőtt elkezd kütyüzni, hogy gyakorlatilag megtanulna járni, és elsajátítaná a nyelvet.
Miért akkora baj ez?
A kisgyerekkor első pár éve egy olyan speciális időszak, amikor a gyerek az anyanyelvét tanulja, és ezt passzívan teszi. Tehát ez nem úgy néz ki, hogy leülök, és elmondom neki, hogy vannak a nyelvi ragozások, hanem úgy, hogy a gyerek játszik a szobában, látszólag el van foglalva a saját a zónájában azzal, hogyan kell két kockát egymásra helyezni, gyakorol (nem utolsósorban épp a motoros készségeit önfejleszti, tanul a sikerről-kudarcról, stb.), közben anya meg apa beszélget, vagy a nagyobb tesó nyomja a sódert, és ő mindebből passzívan szedi föl az összes tudást, mert figyel, szívja magába a nyelvet, a kifejezéseket, a mondatalkotás szabályait – ilyenkor teljesen ki van hegyezve az akusztikai információkra.
Ma azonban már sok gyerek elé egy-másfél éves korában odakerül az okostelefon, a tablet, hogy akkor legalább addig is nyugton van, nincs vele baj. Tehát gyakorlatilag anyuka, apuka bezárják az akusztikus csatornát, és tudtukon kívül arra trenírozzák, hogy csak vizuálisan fogadja be az ingereket, mert ott jön az érdekes dolog. A gyerek ezzel azt tanulja meg, hogy akkor kell figyelnie, akkor érdekes valami, ha előtte van, és digitálisan mozog. A mi hipotézisünk az, hogy emiatt nem történik meg a passzív, hallás utáni tanulás. Elvesztettük ezt a csatornát. Olyan idegpályák alakulnak ki ebben az érzékeny periódusban, amelyek a szem használatát részesítik indokolatlan mértékben előnyben. Ennek alátámasztására még nincsenek adataink, de az kétségkívül riasztó, hogy az a 4-5 logopédus szakember, akikkel eddig beszéltem, a szűrések, tesztek alapján egybehangzóan állítja, hogy katasztrofális a helyzet. Most szedjük össze az országos adatokat, hogy objektíven lássuk, mekkora problémával állunk szemben.
Forrás: Magyar Tudományos Akadémia
