A pszichiátriai zavarok kezelésére alkalmazott korszerű gyógyszerek legnagyobb része nem alakít ki függőséget, mégis a legtöbb páciens elutasítja vagy bizalmatlan a javasolt gyógyszerrel szemben.
Szerző: dr. Lazáry Judit PhD, pszichiáter szakorvos, osztályvezető főorvos Nyírő Gyula OPAI
Pszichiáterként igen gyakran szembesülünk azzal a problémával, hogy a páciens elutasítja vagy bizalmatlan a javasolt gyógyszerrel szemben és arra hivatkozik, hogy „fél, hogy rászokik a gyógyszerre”, vagy „attól tart, hogy függővé válik a gyógyszerektől”. Az esetek többségében ez az érzés, vagy előítélet az addiktofóbia jelenségkörébe tartozik, mely fogalmat néhány éve írták le először a szakirodalomban. A negatív attitűddel jellemezhető ellenérzés lényege, hogy irracionális, vagy legalábbis túlértékelt tartalmak és/vagy elégtelen információ alapján hoz döntést a páciens a tudományosan megalapozott szakmai javaslatot figyelmen kívül hagyva. Emellett szintén jellemző, hogy azok a pszichés zavarok, melyek jelentős szenvedést okozva orvoshoz fordulásra késztették a beteget, progrediálnak az addiktofóbia okán vesztett idő miatt.
A páciensek ilyenkor jellemzően hónapokig, akár évekig próbálkoznak általuk kevésbé addiktívnak tartott technikákat alkalmazni a gyógynövényes készítményektől a diétákon át a csontkovácsig, igen komoly anyagi áldozatot vállalva.
Ezzel szemben a pszichiátriai zavarok kezelésére alkalmazott korszerű gyógyszerek legnagyobb része nem alakít ki függőséget. Kivételt képeznek a rövid felezési idejű benzodiazepinek csoportja (bizonyos altatók és nyugtatók), amelynek tartós alkalmazása helytelen indikáció esetén valóban magas kockázatot jelent az addikció kialakulása szempontjából. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a gyógyszerfelírást szabályozó protokollok ezeknek a gyógyszereknek az alkalmazását igen szűk esetekre korlátozza, a legszélesebb körben ajánlott és alkalmazott pszichotróp szereknek addiktív potenciálja nincs.
Megjegyezendő, hogy a legaddiktívabb szerek tömeges felírása éppen nem a pszichiátriai ellátásban, hanem más, leginkább házi orvosi praxisokban tapasztalható.
További félreértést szokott jelenteni a „függőség” szó helytelen alkalmazása. Abban az esetben, amikor egy krónikus betegség folyamatos korrekcióját gyógyszerrel tudjuk megoldani, a szer elhagyása kapcsán észlelt állapotrosszabbodásnak semmi köze nincs az addikcióhoz. Gyakran keveredik a páciensek képzeteiben a megvonási tünet és az alapbetegség fellángolása, holott az utóbbi esetben az addiktofóbia éppen hogy megakadályozza a kezelésre szoruló kóros állapot adekvát kezelését. Eklatáns példa erre, hogy a vérnyomáscsökkentő gyógyszer elhagyása esetén evidensnek fogadja el a páciens, ha vérnyomásemelkedést tapasztal, de ebből nem következik, hogy a vérnyomáscsökkentő gyógyszer addiktív potenciállal rendelkezik. Ugyanezt a gondolatmenetet a pszichotróp gyógyszerek esetén a páciensek nehezebben fogadják el,
a pszichés állapot stabilitását gyakran „akarattal” vagy „önerőből” szeretnék fenntartani és azzal a téves törekvéssel fordulnak segítségért, hogy pszichotróp gyógyszereket nem akarnak szedni, mert függőséget okoz.
Fontos lehet még annak megértése is, hogy a pszichiátriában használatos gyógyszereket gyakran csak fokozatosan lehet bevezetni és az elhagyása is szakértelmet, óvatosságot igényel. Ennek hátterében az áll, hogy a szervezetnek alkalmazkodási időre van szüksége a hatás kifejlődéséhez, vagy megszűnéséhez, ami nem egyenlő a függőség fogalmával. Egyes pácienseket az riaszt meg, hogy anélkül, hogy a kezelőorvosával megbeszélné, próbaképpen nem szedi be a gyógyszert és kellemetlen tünetek jelentkeznek, amit tévesen gyógyszerfüggőséggel magyaráz és pánikszerűen szalad az orvosához, hogy nem hajlandó tovább szedni a gyógyszert. Ugyanakkor a szakszerű, megfelelően időzített gyógyszerleépítés sokkal tolerálhatóbb és biztonságosabb.
Fontos tehát tisztázni a pszichés zavarokkal küzdő páciensek számára, hogy azokban az esetekben, ahol a nemzetközi irányelveknek megfelelően gyógyszeres terápia javasolt az állapot gyógyítása céljából, érzelmi szempontok helyett racionális megfontolások alapján, megfelelő tájékozódást követően döntsenek a kezelés elfogadásáról. Az orvos felelőssége, hogy megfelelő diagnózist állapítson meg és adekvát kezelést javasoljon, de a pácienseknek is törekedni kell az együttműködésre és a szakértelem tiszteletben tartására. Ez a bizalomra épülő együttműködés a sikeres terápia alapja.
