Hruska Emese zenepszichológus, zenész, blogger, az ELTE Felnőttképzés-kutatási és Tudásmenedzsment Intézet egyetemi adjunktusa a zenészek körében vizsgálta a perfekcionizmus és a teljesítményszorongás kialakulásának okait. Az egyetem a tökéletességre törekvés veszélyeiről, terápiás lehetőségeiről kérdezte.
Sokan törekszenek jó teljesítményre, de mikortól beszélünk maximalizmusról? Miért lehet káros?
A maximalizmusnak több formája van, de a legelemibb, hogy létezik pozitív és negatív maximalizmus, illetve vannak még a nem maximalisták (non-perfectionists), akik megelégszenek a közepes teljesítménnyel. Értelemszerűen minden maximalista a legjobbat szeretné kihozni magából, de amíg a pozitív maximalista az apróbb hibákat a fejlődési folyamat részének tekinti, és képes ezekkel együtt élni, addig
a negatív maximalista elkezd szorongani, nem képes a globális képet látni, mivel túlságosan belemegy a részletekbe, és csak a problémát keresi.
Úgy is mondhatjuk, hogy a pozitív maximalista a kiválóságra törekszik, nem pedig a tökéletesre. Viszont ehhez azt is hozzáfűzném, hogy tökéletes nem létezik, amire én is apránként jöttem rá.
Hogyan függ össze a maximalizmus a teljesítményszorongással?
A szorongás tulajdonképpen egy tünet. Vannak, akik jól teljesítenek nyomás alatt, és vannak az ún. teljesítményszorongók, akiknél téthelyzetekben a kelleténél jobban felszökik a kortizol- és adrenalinszint. Ezek stresszhormonok, és a tekintetben blokkolják az agyműködést, hogy a szorongást a szervezet veszélyként érzékeli, így a higgadt teljesítés helyett az agy riadót fúj a menekülésre. Ebből már nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ilyen helyzetben nem tudjuk kihozni magukból a tervezett teljesítményt. A megfigyelések szerint az a tendencia, hogy minél nagyobb valakinek a negatív maximalizmusa, annál nagyobb lesz a teljesítményszorongása.
Mitől válik valaki maximalistává? Lehet azonosítani az okokat?
Lehet egy veleszületett tulajdonság is, de a környezet hatására is kialakulhat. Óriási szerepe van ebben a szociális környezetnek, hogy kik vesznek minket körül, milyenek a szüleink és milyen tanáraink vannak, és milyen visszajelzéseket kapunk tőlük. A célok teljesítése szempontjából nagyon fontos, hogy ezek a személyek csak apró nehézségi fokokat állítsanak elénk, hogy mindig legyen sikerélményünk. Visszajelzés adásakor pedig soha nem a gyereket kell minősíteni, hanem azt, amit és ahogyan megcsinált. A személyre vonatkozó dicséret – mint például az „Ügyes vagy!” – nyomás alá helyezi a gyermeket és rossz énkép alakulhat ki benne, ami a maximalizmus melegágya.
Hogyan lehet leküzdeni a maximalizmust? A magazinokban számos tippet olvashatunk, de milyen bizonyítottan hatékony módszerek léteznek?
A probléma elfogadása az első lépés a felszabadulás felé. A kognitív viselkedésterápiát már régóta használják a negatív maximalisták számára. Illetve Magyarországon is egyre elterjedtebb az ACT (Acceptance and Commitment Therapy, magyarul: Elfogadás és Elköteleződés Terápia), ami nyelvi szimbólumok révén segít eljutni addig a felismerésig, hogy a probléma ebben az értelemben nincs is, tehát nem valós, mivel csak a mi fejünkben létezik. Az ACT során a nemkívánatos belső élmények elfogadásával, azok viselkedésre kifejtett hatásával csökkenthető a maximalista mérce és a vele együtt járó szorongás is.
Ennél is fontosabb azonban a prevenció, aminek az alapja a megfelelő képzés:
a tanároknak meg kellene tanítani azt a nyelvezetet, amely nem ártalmas. Ugyanis fontos, hogy aki emberekkel foglalkozik, úgy tudjon visszajelzést adni, hogy az ne skatulyázza be a diákot, hanem ötletekkel és feltáró jellegű kérdésekkel segítse elő a fejlődést. Megjegyzem, nem könnyű ezt jól csinálni, de meg lehet tanulni, és óriási sikerélményeket ad mindkét fél oldalán!
A gyerekeknek pedig azt a szemléletmódot érdemes megmutatni, hogy az „elég jóra” törekedjenek, illetve mindig szem előtt tartsák, hogy nincs olyan, hogy „tökéletes”, mivel mindig lesz jobb, hiszen napról napra fejlődik az ember.
Forrás: ELTE PPK