A koronavírus-járvány megjelenése óta szinte az egész világ azon dolgozik, hogy valahogy megfékezzék a vírust. A leghatékonyabb megoldás, a védőoltás azonban még nem áll rendelkezésünkre és a szakemberek szerint még nagyjából másfél évet várnunk is kell rá. A másik lehetséges megoldás a gyógyszerkincsünk kiaknázása, azaz a már meglévő hatóanyagok alkalmazása a koronavírus ellen. A Pécsi Tudományegyetem Szentágothai János Kutatóközpontjában többek között ezen hatóanyagok tesztjét végzik. A pécsi kutatócsoport és Koronavírus-kutató Akciócsoport vezetője, Prof. Dr. Jakab Ferenc most a HelloVidéknek mesélt a Pécsen folytatott munkákról és arról, miért is választotta ezt a pályát.
HV: Hogy telnek a mindennapjai a koronavírus-járvány kezdete óta?
Prof. Dr. Jakab Ferenc: Rettenetesen fárasztóan. Gyakorlatilag 16-18 órát dolgozom, attól függően, hogy mennyit kell megbeszélésekre járnom. Mostanában nagyon keveset tudok a laborban tartózkodni. Inkább a szervezési dolgokban veszek részt. Szervezek – megbeszélek – szervezek, videokonferenciázok. Fárasztó, rettenetesen. Nem maga a laboratóriumi munka, – hisz az szinte nincs is – hanem a súly, a felelősség.
HV: A Koronavírus-kutató Akciócsoport vezetőjeként milyen feladatot kell ellátnia?
Március 13-án, mikor megkaptam ezt a nemes, ám de rettenetesen nehéz posztot, akkor ugye azt a feladatot kaptam, hogy hatékony gyógymódot és gyógyszert fejlesszünk, ami nem egyszerű dolog. Aki nem kutató, az nem tudja, hogy a kutatás az nem megy egyik napról a másikra, ez hosszú hónapokba, évekbe is telhet. Ez nagyon nagy felelősség. Emellett ki kellett alakítani egy országos hálózatot is. Egy olyan kutatócsoportot kellett összeállítani, amiben minden diszciplína képviselteti magát. Szükség volt kémikusra, biológusra, vegyészre és farmakológusra is. Ez azért nehéz volt, és természetesen őket most egyben is kell tartani. De igazából ugyanazt csinálom, mint eddig, csak sokkal több a szervezés. Meg sokkal nagyobb a felelősség. Úgy érzem, hogy szintet léptem felfelé.
HV: Nagyon sokat lehet hallani most a sajtóban a Pécsi Tudományegyetemről és azon belül is az Ön álltál vezetett Virológiai Kutatócsoportról. Hogy lehetett hozzá szokni ehhez a „népszerűséghez”?
Korábban is nagyon sokszor kerültünk középpontba. Sokszor adtunk interjút, nagyon sokat kérdeztek minket, például az Ebola-járvány idején is. De más vírusok kapcsán is felkerestek bennünket. Szóval ehhez a részéhez hozzá vagyunk szokva.
HV: Hogyan áll össze a pécsi kutatócsoport?
Velem együtt a csapat fixen 12 főből áll. Ezen felül csatlakozott hozzánk még 4 kolléga, akik besegítenek nekünk. Pécsen végezzük a diagnosztikát és a kutatást is. Ezt gyakorlatilag már alig lehet bírni. Ezért plusz embereket kellett behozni a rendszerbe. Eredményt várnak tőlünk, és persze mi is eredményt várunk magunktól.
Az a legszebb ebben az egészben, hogy egy olyan járványügyi helyzetben vagyunk, ahol a betegek életének és egészségének a megóvása érdekében mihamarabb kell eredményeket produkálnunk. Ezért mindenki feszült és borzasztóan sokat dolgozik.
HV: Milyen munkákat végeznek a Szentágothai János Kutatóközpontban?
Három nagy csoportba tudnám sorolni:
- Az első és legfontosabb a hatóanyagok vizsgálata, új és ismert hatóanyagok tesztelése azért, hogy minél hamarabb találjunk olyan gyógyszert, ami tényleg hatékony a már megfertőzött személyekkel szemben.
- A második az alapkutatási kísérletek, azaz minden, ami a vírussal kapcsolatos. Megismerni annak szerkezetét, fertőzésimechanizmusát, mit csinál a sejten belül, hogyan működik, hogyan viselkedik és így tovább.
- A harmadik pedig a genetikai vizsgálatok, ahol azt kutatjuk, hogyan változik a vírus. Merre mozog, merre terjed. Gócpontokat lokalizálunk. Vizsgáljuk a vírus örökítőanyagának változásait, ami fontos lehet a későbbi gyógyszer- és vakcinafejlesztésekhez is.
Ezen a három pilléren fut a munkánk. Természetesen minden pillér alatt még ezernyi ág van, de röviden összefoglalva nagyjából így néz ki.
HV: Mindig is virológus szeretett volna lenni?
Nem! Mindig is sebész szerettem volna lenni. Az én édesapám sebész, onkológus, anyukám testvére is orvos, az ő férje szintén orvos volt sőt, a távolabbi rokonságomban is számos orvos akadt. Amikor mi leültünk egy asztalhoz, akkor gyakorlatilag mindig a betegek adták a beszélgetések témáját. Én ebben nőttem fel. Elképzelni sem tudtam, hogy én mást csináljak. Nyilván sebész szerettem volna lenni. De az az érdekes, hogy a mikrobiológia meg ezek a kis „parányi dolgok” mindig is érdekeltek. Mindig is imádtam mikroszkóphoz ülni. Ez már egészen kis koromtól fogva igaz volt rám. Amikor nem az orvosira vettek fel, hanem a biológiára, akkor belecsöppentem a víruskutatásba. Akkor realizálódott bennem, hogy ez az, amit szeretnék csinálni.
A teljes tartalom ide kattintva olvasható.
Forrás: HellóVidék
