A Magyar Kardiológusok Társasága Debrődi Gábor tanulmányából idéz, amely az újraélesztés módjait követi nyomon a felvilágosult abszolutizmus korától.
A 18. század második felétől egyre gyakoribbá váló helyszíni „élesztések” kapcsán már megjelent – a kor technikai felkészültségének megfelelően – a légútbiztosítás gyakorlata. De ami ennél is fontosabb: a kor felismerte az életmentés törvényi és morális kötelezettségét, valamint a kor egyes kiválóságai kísérleteket tettek az egyszerűbb emberek egészségügyi tömegoktatásának bevezetésére. A 19. században a lélegeztetési technikák egész sora látott napvilágot, az újraélesztés a hazai és nemzetközi orvosi gyakorlat részévé kezdett válni. Az újraélesztési protokollok mellett a század végén és a 20. század elején kifejlesztetett lélegeztetési eszközök szintén fontosak, mert ezek – még ha kisebb hatékonysággal is történő – alkalmazása hozzájárult az eszközök gyakorlati kivitelezésének tökéletesítéséhez. Az igazán forradalminak nevezhető újítások már a II. világháború utáni időszakra, az 1950-es évek második felére tehetőek. A további fejlődés nemcsak a technika és eszközpark további tökéletesítésében nyilvánult meg, hanem abban a szemléletváltásban is, aminek következményeképp megszülethetett a mai értelemben vett, modern újraélesztés gyakorlata, mely a keringés és légzés egyidejű biztosításának és következetes alkalmazásának elvén alapul.
Az első dokumentált próbálkozások
A helyszíni elsősegélynyújtás és az első újraélesztési kísérletek történetének kutatása arra a megállapításra vezet, hogy a szakemberek a helyszínen alkalmazandó lélegeztetés megkezdését már a 18. században is kiemelten fontosnak tartották. Mária Terézia (1740-1780) 1769- ben kiadott 725/721 sz. uralkodói rendeletében – ahogy Gerhard van Swieten (1700-1772), a királynő holland származású orvosa, tudós-politikusa megfogalmazta – kötelezte alattvalóit a vízbe fúltaknak és az egyéb bajbajutottaknak azonnali megsegítésére, az elsősegélynyújtásra. A pátens 2. pontjában utalást találunk arra, hogy a helyszínen megkezdett azonnali lélegeztetést milyen fontosnak tartották: „a vízből kimentettnek a ruháit le kell húzni, testét meg kell szárítani és száraz ruhákkal, takarókkal, vagy pokrócokkal betakarni: orrnyílásait befogni és a szájába erősen és kitartóan levegőt kell fújtatni.”
Schosulan Mihály János (1743-1795) – a bécsi orvoskar dékánja – 1786-ban megjelent könyvében, A falusi embereknek írt oktatás-ban már az eszközös és az eszköz nélküli befúvásról is olvashatunk. Eszközös kivitelezés esetén a tollszár alkalmazását fújtatóval kombinálja: „A’szelet két úton lehet kiváltképen az emberbe fuvallani, a’ száján tudni-illik és az orrnak lyukain: a száján által ekképen kell a’ tödőbe szelet botsátani; kivántatik tudni-illik, Először: Hogy egy erös, egészséges lélegzettel biró ember száját a’ hólt szájára tegye, ezután hogy a szellő az orrán ki ne mennyen, kezével annak lyukait bé fogja, ‘s mint töle kivitelhetik torkába fuvaljon; ha ezt ember vagy a’ rövid lélegzet, vagy pedig az undorodás miatt annak rendre szerént végbe nem vihetné, akkor a’ dolgot más úton p. o. a’ tsév, tóll-szár, avagy fujtató által kellene probálni.”
A mesterséges lélegeztetés fontosságát több helyen is említi, az eszközös lélegeztetés technikáját részletesen ismerteti: „és a’ fujtató végét a’ hóltnak szájába eresztvén egyik kezével az ajakit erösen reá szoritan, más kezével pedig az orra lyukait bé-fogni, a’ másik embernek ellenben a’ fujtatót kellene tartani, ‘s azzal egyszer kétszer a’ hólt melyébe szelet ereszteni.”
Emellett praktikus műfogást is javasol – csakis orvosok részére – melynek lényege, hogy az aspiráció kivédésére a segítségnyújtó ujjaival a beteg gégéjét a nyelőcső felé tolja. E beavatkozások eredménytelensége esetén – többekhez hasonlóan – ő is a gégemetszést ajánlja.
Új elem: légútbiztosítás
Rácz Sámuel (1744-1807) könyvében, az 1794-ben megjelent Borbélyi Tanítások-ban szintén olvashatunk a helyszíni lélegeztetésről, mint gyógyeljárásról. A szerző még az eszközös légútbiztosítás egyik formáját, a tracheotomiát is említi a vízbe fulladtak újraélesztésének leírásakor: „A’ szájból, ‘s orrból a’ sűrű takony, ‘s nedvesség ki-vétessék. Fúvóval a’ levegő erőssen az orrba, ‘s szájba bé-fúvattassék, dohány-füst klistér adassék, az hasat azonban mozgatván. Ha pedig a’ görts, vagy valami más akadály a’ bé-fúvást akadályozná, akkor a’ lehellögége a’ Chirurgia szerént fel-metszettessék, és azon a’ lyukon a’ levegő bé-fúvattassék. Azonban a’ test száraz és meleg posztóval bétakartassék, és izgató gözekkel meg-töltessék.”
A porosz Christopher Wilhelm Hufeland (1762-1836) – Goethe és Schiller, később a porosz király udvari orvosa – 1796-ban megjelent könyvében, a Makrobiotika-ban is említést tesz a helyszínen alkalmazandó lélegeztetésről, s a kivitelezésen túl már az életmentésben korántsem elhanyagolható időfaktor jelentőségét is hangoztatja.Kiss József (1765-1830) 1794-ben, Sopronban jelentette meg Egésséget tárgyazó katechismus könyvét, amelyben mindenki számára alkalmazandó újraélesztési eljárásként írta le a befúvásos lélegeztetést.
A lélegeztetési eljárások fontossága tehát a 18. század utolsó harmadától mind a hazai, mind a külföldi orvosi gyakorlatban gyökeret vert, alkalmazása a napi gyakorlat részévé vált. A korszak orvosai számoltak a helyszíni újraélesztés lehetőségével, sőt annak alkalmazásával is, de sikerét csakis a lélegeztetési eljárásoktól várták. A szív, a keringési rendszer újraindítása – az akkori felfogás szerint – egyedül a légzőrendszer újraindításától függött. Erre az elvre alapozták a későbbi kutatásokat és a helyszíni betegellátást egészen az 1950-es évek közepéig.
Forrás: MKT
