A mögöttünk álló 3.000 év során számtalan nagy történelmi, tudományos, irodalmi, képzőművészeti és zenei tettet hajtottak végre olyan emberek, akik epilepszia betegséggel éltek együtt életük bizonyos szakaszában.
Az első írásos emlék az Ószövetségben (Sámuel I. könyve) lelhető fel, ahol Saul Király (i.e. 1021-1000) tudatzavarral kísért epilepsziás rohamaira tesznek utalásokat, melyeket gyógyszer hiányában Dávid hárfa játéka enyhített. Az ókori görög birodalomban több nagy gondolkodó esetében is találunk leírásokat, melyek arra utalnak, hogy rohamokban jelentkező panaszokkal éltek együtt. Püthagorasznak, Szókratésznek, Arisztotelésznek valószínű halántéklebenyi epilepsziája volt.
Keveset tudunk Nagy Sándor (i.e.355-281) és Julius Caesar epilepsziájáról, feltételezhető, hogy koponya traumából eredhetett betegségük.
A XII-XIII. századig nehéz fellelni olyan híres embert, aki ezzel a „szent” betegséggel élt. Azonban Dante Beatrice verseiben újra előkerülnek olyan látomás leírások, melyek arra utalnak, hogy a világirodalom egyik legkiemelkedőbb alkotását – Isteni színjáték -létrehozó olasz költő ismerte a betegség tüneteit.
Jeanne D’Arc Orleani szűz volt az első híresség, akinél feltételezhetjük, hogy elsődleges temporális epilepszia okozta a tudatzavarral, látomásokkal kísért rosszulléteit.
Az olasz reneszánsz két kiemelkedő alakja (Leonardo és Michelangelo) – akik a képzőművészeti alkotásaikon kívül elindították a humanista gondolkodás szemléletmódját-, freskóikon több alkalommal ábrázolták a görcsökkel kínlódó ember fájdalmas alakjait.
Irodalmi kutatómunkák igazolják, hogy Martin Luther (német hitújító), Blaise Pascal (francia matematikus és filozófus), Moliere (francia író), Friedrich Händel (német zeneszerző) is epilepsziával élt, de még Isaac Newtonról (angol fizikus, matematikus, a gravitáció elmélet leírója) is tudjuk, hogy életének második felében rendszeresen jelentkeztek görcsös rosszullétei.
A hadvezérek közül Napóleon császár, a költők, írok közül Gordon Byron, Charles Dickens, a zeneszerzők között pedig Hector Berlioz, Robert Schumann is ennek a különleges betegségnek a tüneteivel élt. Érdemes meghallgatni Paganini 24 capricciója közül az 5-et, melyben egy komplex parciális roham tárul elénk.
A XX. század előtt nagyon kevés olyan híres ember van, akinél tudjuk a betegségének a pontos okát. Paganini az egyik ilyen, hisz 4 évesen súlyos agyvelőgyulladáson esett át, ezt követte az epilepszia kialakulása.
A XIX. század elején és közepén Edgar Allan Poe az amerikai, míg Fjodor Dosztojevszkij az orosz irodalmat színesítette azzal, hogy novelláikban, regényeikben részletes leírását adták egy-egy roham tüneteinek, jelenségeiknek.
A XIX. század közepén (1857) fontos állomáshoz jutott el az orvostudomány, megjelent az első valamelyest hatékony gyógyszer (bróm) a betegség kezelésére.
A század második feléből olyan embereket kell kiemelnünk, mint Alfred Nobel (svéd kémikus, a Nobel díj megalapítója), Gustav Flaubert (francia regényíró), Pjotr Csajkovszkij (orosz zeneszerző), Guy Maupassant (francia regényíró) és Vincent van Gogh (holland posztimpresszionista festő) akik különböző okokból eredően együtt éltek a betegséggel.
A XX. század eleje ismét nagy fordulópont a betegség kezelésének és kivizsgálásának történelmében, hisz 1912-től ismerjük az első igazán hatásos antiepileptikumot a fenobarbitalt és 1929-től használjuk Hans Berger által kifejlesztett elektroencefalogramot (EEG). A 70-es évek közepétől a diagnosztikai eljárások fejlődnek (CT, MR) drámaian, majd a 80-as évek elejétől kezdik önteni a gyógyszergyárak az egyre hatékonyabb és kevesebb mellékhatással rendelkező epilepszia elleni gyógyszereket. Azonban a sajtótermékek, majd a média eszközök megjelenésével arányosan csökken a hírességek száma, hisz a betegség stigmatizációja mind a mai napig érvényesül, kevesen vállalják fel rosszulléteiket a nyilvánosság előtt. Napjainkban egy-egy színészről (Liz Taylor, Richard Burton) vagy zenészről (Elton John) ismert csupán, hogy átéltek rohamokat.
Forrás: epilepszia.hu, Dr. Juhos Vera
