„Sok múlik az orvos-beteg kommunikáción, ám abban mind a betegek, mind az orvosok részéről van még hová fejlődni” – mondja a szakmai önkritikát sem nélkülöző interjúban dr. Lénárd Rita belgyógyász főorvos, a Magyar Orvosi Kamara alelnöke a a Rákgyógyítás Magazinnak adott interjúban.
– Ma már nyíltan beszélnek arról, hogy régen nem mondták meg az igazat a súlyos betegeknek az állapotukról. Ma elmondják?
– Pontosabb úgy: hazudoztunk. Bevontuk a családtagokat is és velük összefogva, együtt titkoltuk el a súlyos daganatos betegek egy része elől az állapotukat. Készült egy lelet, amit a beteg megkapott és egy másik, a valós, amit a háziorvosnak megküldtek. Én 1979-ben végeztem az orvosegyetemen, akkoriban az előrehaladott daganatos betegek életkilátásain ritkán tudtunk érdemben javítani. Nekünk azt tanították és el is várták ezt a gyakorlatot, hogy nem szabad elvenni a reményt egy betegtől sem. A reményt egyébként ma sem szabad elvenni senkitől. Viszont akkoriban még nem használtunk ultrahangot, nem volt CT berendezés, egy daganatos betegségről azt sem tudtuk, hogy milyen kiterjedésű a szervezetben. Úgy gondoltuk, ha még viszonylag jó állapotban elengedjük a beteget, legalább addig éli tovább az életét, amíg ezt a betegsége számára megengedi. Az volt az álláspont: ha segíteni úgysem tudunk, miért okozzunk egy végzetes diagnózis közlésével hamarabb szorongást egy betegben mint muszáj?
– Mondjuk, mert joga van tudni a saját életéről az igazat?
– Ezzel természetesen teljesen egyetértek. Ma már a nyugati orvoslásban és idehaza is ez az alapvető elvárás és a gyakorlat. Egy kilátástalan helyzetről is tájékoztatni kell a beteget, hiszen ezzel adhatjuk meg számára a lehetőséget, hogy elrendezze a családi kapcsolatait, emberi és esetleg anyagi örökségét, le tudja zárni az életét, megnyugvást találjon. De fiatalkori önmagunk mentségére szóljon: össze sem hasonlítható a mai helyzet a nyolcvanas évekkel. Ma a daganatos betegek egyre nagyobb tábora teljesen meggyógyul a betegségből, ez ma már nem egy hiábavaló remény, hanem realitás. Akit pedig nem lehet teljesen meggyógyítani, annak az állapotát az újabb terápiákkal egyensúlyban lehet nem ritkán akár hosszú éveken át is tartani úgy, hogy ha kompromisszumokkal is, de tovább élheti az életét.
– Szóval akkor már kibontaná az igazság minden részletét a rendelőben?
– Az egészségügyi törvény az orvosokra feladatot és felelősséget rak, de mozgásteret is enged. A tájékoztatáshoz való jogról szóló fejezet első mondata úgy szól: „a beteg jogosult a számára egyéniesített formában megadott teljes körű tájékoztatásra.” Az egyéniesített forma azt is jelenti, hogy az információnyújtást a beteg számára érthetővé kell tenni és figyelemmel kell lenni felkészültségére, aktuális érzelmi és mentális állapotára is. Annyi információt kell átadni, amit a beteg be is tud fogadni. Van olyan beteg, aki minden apró részletet szeretne tudni a betegségéről, de van aki megretten és nem is akarja meghallgatni a részleteket, csak annyit, amennyi teendője neki ezzel aktuálisan van.
– Ha nem a beteg, akkor a hozzátartozója biztosan beüti a lelet kifejezéseit a Google-ba.
– Én nagyon örülök annak, ha a beteg utánanéz a betegségének, érdeklődést mutat a saját állapota iránt és aktívan keresi, hogy mit tehet önmaga a javulásért. De fontos, hogy ezt kritikusan tegye, nézze meg, hogy milyen oldalon olvas, milyen szervezet áll mögötte, ki írta vagy ki rendelte meg az adott cikket. Régen egy lektorált könyv számos szűrőn átment, mire kinyomtatták, az interneten ma bárki bármit állíthat. Ahogyan az információhiány szorongást okoz, ugyanúgy az információk korlátlan és kontroll nélküli áradata is.
– A neten könnyen összemosódik a tudomány és a tudománynak álcázott humbug.
– Ami régen a piaci hentes, meg a fodrász volt, az ma a virtuális közösségi hálózat. Csakhogy amíg régen, ha meg is hallgattam a piaci hentes, meg a fodrász véleményét, tudtam róluk, hogy nem tudják a „tutit.” Az internetes oldalak viszont gyakran úgy csinálnak, mintha tudnák a „tutit.” A sorstárs segítő online közösségek sokat tudnak segíteni, ám az internetet profi módon használják a remény vámszedői is, akik áltudományos zagyvaságokkal, a segítő szándék álcájával adnak el kétségbeesett betegeknek és családtagoknak vizeket, gombákat, masszázseszközöket, mágneses „csodaszereket.”
– Azt mondják, amit a beteg és a családtagjai hallani szeretnének: hogy van könnyű gyógyulás a rákból.
– Valóban gyakran ezt hazudják. A betegek egy félelmetes diagnózis birtokában azt érezhetik, hogy elveszítik a kontrollt a saját életük felett és napjaikat, teendőiket, kapcsolataikat egy bizonytalan kimenetelű orvosi protokollnak kell alárendelniük. Kiszolgáltatottá válnak. Ezt a sérülékeny helyzetet kihasználva csapnak le a csalók. A Magyar Tudományos Akadémia már évekkel ezelőtt figyelmeztetett állásfoglalásában, hogy nem is szabadna az „alternatív” kifejezést használni a módszereikre: ugyanis már maga az elnevezés is félrevezető, mivel ezek a termékek vagy szolgáltatások nem alternatívái az orvosi kezeléseknek. A magukat gyógyítóknak beállító „guruk” nagy fegyvere a kommunikáció: az időhiányos, folyton szaladó, biztosat ígérni nem tudó orvossal szemben ők a megértő prédikátorok, akiknek a módszerét (és termékeit) használva „a beteg állapota javulni fog, ha eléggé hisz benne.” Nem javult? Hát nem ment időben és nem hitt eléggé.
– Az orvos szavai is hitet adhatnak a betegnek.
– Nem csak egy szólás, hogy az orvos a szavaival gyógyítani tud. Persze nem kellő odafigyeléssel el is tudja bizonytalanítani a páciensét. Nagyon sokat számít, hogyan szól valaki a betegéhez.
Forrás: rakgyogyitas.hu
