Hogyan lehet a járvány miatt kialakult káosz által kiváltott lelki hatásokat kezelni? Egyebek mellett erre a kérdésre válaszol az mta.hu számára készített ismeretterjesztő írásában Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológus, a Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudományos főmunkatársa.
A távoktatásra való átállás okozta hatások
A hirtelen a digitális térbe kényszerült tanulás precízen megmutatta, mi a baj azzal, hogy a 19. században megalapozott és a 20. században kiteljesedett tömegoktatás még mindig nem adott helyet a 21. századi, személyre szabott és a technikai eszközök adta lehetőségeket kiaknázó tanulási környezetnek. Miközben a világ kifordult a sarkaiból, az oktatásban részt vevők továbbra is ugyanazokat a szerepeket játsszák, amiket évszázadokkal korábban kiosztottak: a pedagógus adja a tudást, minősít, számonkér, a diák igyekszik megfelelni az elvárásoknak, miközben amennyire lehet, próbál menekülni a helyzetből.
A 2020 tavaszán az oktatási rendszerre hirtelen ráomló 21. század szinte karikatúrát csinált mindebből. Ami személyes jelenléttel is nehezen volt már fenntartható, az a távoktatásban nevetségessé vált. Azok a pedagógusok, akik olyan messze voltak a változás lehetőségétől, hogy egyáltalán nem tudtak mást adni, mint amit addig, rengeteg kárt okoztak, akár jó szándékkal is. A minősítés, az osztályzat viccé vált, hiszen mindenki tudta, hogy nem lehet ugyanúgy elvárni a tudást a gyerekektől, mintha személyes oktatásban részesülnének (akármilyen is az). Kevesebb diákot buktattak meg a pedagógusok, és az érettségik anyaga is igazodott a helyzethez, a mérce megbillent. A hagyományos szemléletű pedagógus szinte eszét vesztette a gyanakvástól, mert a legtöbb esetben nem tudta ellenőrizni, hogy a diák oldja-e meg a feladatokat, írja meg a dolgozatot, vagy valaki más. Gyönyörűen feltárult az egész minősítési rendszer fonáksága és tarthatatlansága.
Mindeközben viszont a digitális oktatásra való kényszerülés hihetetlen mértékben megdobta a fejlődést a tanulási környezet terén. Mindaz, amit a haladó oktatáskutatók, alternatív pedagógiák és a pszichológusok legalább egy évszázada mantráztak, most megerősítést kapott.
Előtérbe került az önálló és társas tanulás, a pedagógus-diák kapcsolat a partneri viszony irányába tolódott el.
Elkerülhetetlen volt, hogy a családok bevonódjanak a tanulásba. Jó esetben csak a háttér biztosításában, rosszabb esetben aktívabban. Ahol a család tudta támogatni a diák tanulását, ott kisebb veszteségeket lehetett elkönyvelni. Sőt, voltak gyerekek, akik jobban tudtak tanulni távban. Mindez odavezetett, hogy a korábbi különbségek jelentősen megnőttek. Ha eddig igazságtalan és egyenlőtlen volt a tudásért, fejlődésért folytatott verseny, most ez hatványozódott. Az egyik legsúlyosabb probléma, amivel szembe kell nézni, az a megnövekedett egyenlőtlenség, a hátrányos helyzetű rétegek rettenetes lemaradása.
Kiemelten nagy vesztes a fejlődés és tanulás terén a 6–8 éves generáció. Őket is bátran nevezhetjük COVID-generációnak, ahogy ez a tizenévesekre is nagyon illik a fent leírtak kapcsán.
Egyrészt az első osztályos gyerekeknek a második félév gyakorlatilag kiesett. Nagy elmaradással indultak a második osztályba, ahol ismét sok helyen alig-alig lehetett tanítani, majd megint jött a karantén. Másrészt az éppen az óvodából iskolába kerülő gyerekek szintén nagy hátrányt szenvedtek, mert az óvoda utolsó félévében nem kapták meg azt a fejlesztést, ami az iskolára való felkészítésben a legmeghatározóbb. Így kerültek be az első osztályba, ahol ismét csak a felemás kaotikus tanítási helyzetben kellett volna behozniuk a lemaradást, majd karanténba kerültek. Tovább rontja a helyzetet, hogy az oktatásirányítás pont ezekben az években zavarta be az iskolába az éretlen hatévesek egy részét, mert kivette az óvoda hatásköréből az iskolaérettséggel kapcsolatos döntést, és a szülőknek külön kellett kérni a halasztást. Sokan, és főképpen a hátrányosabb helyezetű családok nem is tudták mit kell tenniük. A hátrány tovább nőtt.
Érthető, hogy megnövekedett a szakszolgálatoknál a tanulási zavarokkal jelentkezők aránya. Sokan valóban idegrendszeri éretlenségen alapuló eltérések miatt küzdenek tanulási zavarokkal, de sokan csupán a megfelelő tanulási lehetőség hiánya miatt nem tudtak megtanulni olvasni, írni és/vagy számolni.
Itt kell megemlíteni a sajátos nevelési igényű gyerekeket, akiknek a távoktatása mindennél bonyolultabb, mivel elsősorban fejlesztéshangsúlyos. A fejlesztő szakemberek hiánya már régóta sújtja az eltérő fejlődésű gyerekeket, de a távoktatással még azt a kevés szakembert is elveszítették, akik rendelkezésre álltak. A speciálisan képzett szakemberek helyett a szülők nem tudják megoldani a feladatokat, még akkor sem, ha megkapnák, hogy mit kell tenni. A kevésbé különleges gyerekek esetén is nagy teher a szülőnek, hogy a saját munkája mellett a gyermek(ek)re is figyelnie kell. A sajátos nevelési igény esetén ez az odafigyelés sokszoros, és a szülő sehogyan sem tudja megoldani, hogy mindeközben a munkáját is maradéktalanul elvégezze. Többszörös probléma halmozódik egymásra.
A korai hiányok, az alapvető iskolai készségek gyengesége az egész tanulásra kihat, és végigkíséri a gyerekek életét, akár különleges nevelési igényűek, akár nem. Amellett, hogy jelentős teljesítményzavarokkal kell megküzdeniük, a sok kudarc miatt az önértékelésük is sérül, és ez szinte mindig valamilyen lelki zavarhoz vezet.
A megoldást ismét az előremenekülés, a 21. századi tanulási környezet kialakítása jelenti: megismerő-fejlesztő környezet kialakítására van szükség.
Az egyéni fejlődés sokféle, ezért sokféle úton tudnak tanulni a gyerekek. A személyre szabottsághoz az kell, hogy a pedagógus a korábbiaknál sokkal mélyebben ismerje a diákjai képességeit, fejlődését, személyiségét. Ez a leginkább akkor lehetséges, ha a gyermek aktív. Vagyis az optimális szintű aktivitásban tartás a feladat.
Az optimális fejlesztés és a tanulás az önirányított, öndifferenciáló módban oldható meg biztonsággal, ahol adott keretek között a diák vagy diákcsoport választhatja meg a tanulásához a feladatokat, és oszthatja be az idejét. Fel kell adni azt a paternalista, omnipotens szemléletet, hogy a pedagógus tudja minden gyerekről, mi kell neki. Az egyéni és társas helyzetekben önállóan és a társaktól tanulva sokkal könnyebben és gyorsabban tudnak haladni a gyerekek. Mindig is próbáltak a diákok a saját tempójukban tanulni, de ezt nem támogatja a tömegoktatás tanmenetekhez kötöttsége. Próbáltak egymásnak segíteni, összedolgozni, de ez a legtöbbször tiltott tevékenység a minősítő-számonkérő szemléletben. A 21. században és a távoktatásban azonban mindennek nagyon is helye van.
A teljes tartalom ide kattintva olvasható.
Forrás: Magyar Tudományos Akadémia
